- 12 -
Mire hazaértünk apuval, anyu és Szimbiszia már ebédeltek.
- Csakhogy itt vagytok! - fogadott bennünket anyu. - Nem haltatok még éhen? - faggatózott, ám válaszra sem várva tálalni kezdte nekünk is az ebédet.
- Anyu képzeld, lesz megint expedíció és mehetek én is! - újságoltam neki nagy örömmel.
- Nagyon vigyázz majd magadra! - nézett rám aggódva, majd apu felé fordult. - Vigyázz rá Timbisz, hisz még gyerek!
Gyorsan telt az idő. Hamarosan már szaladnom kellett a mólóhoz, nehogy elkéssek a Triminisziával megbeszélt találkozóról. Útközben volt egy olyan érzésem, hogy nincs sok esélyem arra, hogy előbb érjek oda. Ez persze beigazolódott...
A mólónál már egy angyali tünemény várakozott. Amint észrevett, kecsesen elém szaladt a homokos tengerparton. Egyszerűen nem tudtam betelni csodás alakjával, kedves mosolyával. Ahányszor csak megláttam, mindig aggódni kezdtem, hogy ez csak egy varázslatos álom és nem a valóság...
- Szia! Hogy ment a tanácsülés? Mesélj, mi volt! - fogadott izgatottan.
- Szia! - köszöntöttem, majd elmeséltem neki a délelőtt eseményeit. Ő pedig csak figyelt és kérdezett, majd megint figyelt és megint kérdezett. Alaposan kifaggatott minden kis részletről, úgy láttam, hogy nagyon érdekelte az expedíció és hogy miként alakul népünk múltjának megismerése.
Sétálgattunk, leültünk a homokba egymás mellé, néztük a naplementét, és csak beszélgettünk, beszélgettünk, szinte vég nélkül. Hirtelen ördögi gondolat jutott az eszembe.
- Figyelj csak, Triminiszia! - pattantam fel ülőhelyemről. - Mit szólnál hozzá, ha ma este egy különleges páholyból tekintenénk fel a csillagokra? - kérdeztem sejtelmesen mosolyogva.