- 30 -
- Hol vagyunk? - kérdeztem meglepetten.
Körbenéztem, de ilyet még nem tapasztaltam. Sötét volt. Akármerre tekintettem, nem láttam a távolban semmit se. Triminisziával a földön, egymással szemben ültünk egy fehér, nagyjából tíz méter átmérőjű kör alakú terület közepén. Körülöttünk nagy fényesség volt.
- Mi ez a hely? Hol vagyunk? - tettem fel ismét kérdésem.
- Nem számít a hely! Nem számít az idő! - mondta sejtelmesen.
- Álmodom? Ez ismét csak egy álom, igaz? - néztem kérdőn a szemébe. - Azonban ha álmodom, akkor hogyan juthatna az eszembe, hogy ez álom és nem a valóság. Az ember nem szokott olyasmiről álmodni, hogy most éppen álmodik...
- Ó, Noisz! - sóhajtott. - Miért olyan kérdések foglalkoztatnak, melyeknek nincs jelentősége! Álom vagy ébrenlét. Múlt vagy jövő. Egyik bolygó, vagy másik... Ezek nem fontosak. Nem számítanak. Nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb baj közeleg! - mesélte egyre szomorúbban.
- Milyen baj? Mi a lényeg Triminiszia? Mondd el nekem!
- Magadtól kell felismerned azt, kedvesem! Ebben nem segíthetek! Nekem nem ez a feladatom - mondta, miközben tekintete még szomorúbb lett. Felállt a helyéről, pár lépéssel eltávolodott tőlem és úgy nézett le rám.
- Neked van feladatod? - néztem utána döbbenten.
- Mindenkinek van célja az életben... Azt hiszed a sors játszik veled? Tévedsz! Nem létezik véletlen! Nekünk találkoznunk kellett! Nekünk dolgunk van még...
- Ugye ez egy álom? Egy álom, mely valóságos, melynek nem csak részese vagy, de tényleges résztvevője is. Igaz? Hogyan lehetséges ez, Triminiszia?