- 5 -
Miközben felszállt a repülő, előbújtunk a rejtekhelyünkről. Kamerát nem láttunk a raktérben, így nyugodtan mozoghattunk, nem tudhatta senki sem, hogy itt vagyunk.
Néhány percnyi meredek emelkedés után hallottuk, amint a pilóták begyújtják a gép rakétahajtóműveit. Ettől kezdve szinte függőlegesen haladtunk egyre magasabbra és magasabbra. A konténerek, a csomagok rögzítve voltak, ám mi sokkal kevésbé, így barátommal együtt a falhoz vágódtunk, és a gyorsulási erő egy ideig ott is tartott bennünket. Szerencsére a világűr határát gyorsan elértük, így végre lekerültünk a falról. Abban a helyiségben, ahol mi voltunk, nem volt mesterséges gravitáció, ezért Tremisszel együtt elkezdtünk lebegni.
- Mindig szerettem volna kipróbálni a súlytalanságot! - mondtam mosolyogva barátomnak, aki már javában pörgött-forgott a levegőben. Játszottunk kicsit, kihasználva a nem mindennapi lehetőséget, majd odaúsztunk a raktér picinyke ablakához és kitekintettünk a csillagokra. Lenyűgöző volt, ami elénk tárult!
Innen sokkal szebb a látvány, mint a bolygó felszínéről - néztem ki ámultan a szűk nyíláson. - Ha itt és most véget érne az utunk, már azt sem bánnám! Ez egyszerűen gyönyörű! - ámuldoztam tovább, pedig akkor még nem tudtam, hogy mi minden vár ránk a barlangnál. - Milyen jó lenne űrhajókon száguldozni a bolygók, a csillagrendszerek között! Bejárni, felfedezni az egész univerzumot! Kár, hogy népünk technikai szintje még nem teszi lehetővé, hogy hétköznapi emberek számára is elérhető legyen a világűr! - ekkor hirtelen eszembe jutott Graszia. - Vajon mit mondana most rólam, ha látna ábrándozni itt a csillagok között? - mosolyodtam el.
Mivel nagyon gyorsan haladtunk, így nem sokáig élvezhettük a súlytalanság nyújtotta nagyszerű játék lehetőségeit.