- 33 -
- Szia, Tremisz! - köszöntöttem halkan barátomat, mikor beléptem a szobájába. Ma délután ötre volt megbeszélve, hogy az ő házukban találkozunk.
A függöny be volt húzva. Kellemes félhomály lepte el a szobát. Barátom a kerek kis asztalkája körül elhelyezett székek egyikén ült. Szomorú tekintettel nézett rám.
- Szia, Noisz! - köszöntött. - Ülj csak le - mutatott maga mellé az egyik üres székre.
- Remélem Graszia nem késik sokat - mondtam, miközben leültem, és a harmadik szék felé néztem, mely most még üresen állt.
- Bizonyára itt lesz hamarosan - válaszolta, és ahogy ezt kimondta, az ajtó máris kinyílt.
- Sziasztok - lépett be Graszia is hozzánk. Az ő arcán is szomorúság tükröződött.
Odaszaladtam hozzá és átöleltük egymást, néhány másodpercig csak álltunk így, szótlanul. Ezután leültünk a kis kerek asztal köré.
- Még meg sem köszöntem, hogy segítettetek kijutnom Amonsoniából egy héttel ezelőtt, miután elájultam ott.
- Ez csak természetes, kedvesem! - felelte halkan Graszia. - Ezért nem kell hálálkodnod. Kitisz és a főtanács több tagja is azonnal a segítségedre sietett, egyedül nem bírtalak volna el... Bevittünk egy fülkébe, hogy mielőbb kijuthass. Odakinn már orvosok álltak körbe, mivel észrevették, hogy túl régóta vagy becsatlakozva és nem vagy jól. Persze segíteni nem tudtak mindaddig, amíg ki nem léptél Amonsoniából.
- Szerencséd volt Noisz! - mondta Tremisz. - Szinte már az utolsó pillanatban jöttél ki onnan!
- Arabiusz elbukott! - mondta Graszia.